Láthatatlan színházi élmény az iskolában
A láthatatlan színház célja látni és láttatni a láthatatlant…
Kocsis Kata írását adjuk közre:
Iskolánk diákjainak lehetősége volt saját élményt szerezni, majd beletanulni egy igazán különleges drámapedagógiai foglalkozásba, amely lehetőséget biztosított a résztvevőknek bizonyos belső tartalmak, folyamatok megelevenítésére. Ezekre a belső tartalmakra való konkrét és átvitt értelmű rálátást segítheti elő a műfaj, mely a Láthatatlan Színház néven ismert.
Mivel életünk során látásunk alapján tájékozódunk leginkább, ha ezt az érzékelésünket rövid időre kizárjuk, egy különleges helyre juthatunk, amelyben világunk és önmagunk tapasztalása mélyebb síkra terelődhet.
A láthatatlan színház alapötlete a látás érzékszervének ideiglenes kikapcsolása, a módszer pedig a megfelelő érzékenység és hozzáértés, amellyel mindez megtehető, és amelynek segítségével egy más minőségben tudjuk megtapasztalni saját valóságunkat.
Az előadásokon a nézők, a „Vándorok”, bekötött szemmel élhetnek át olyan hétköznapi vagy kevéssé hétköznapi szituációkat, amelyek látás nélkül katartikus élménnyé válhatnak. Színház, játék és dráma, de több is ezeknél, mivel a néző a saját bőrén érzi, érzékszervein keresztül tapasztalja meg a történteket. Vele és benne történik minden.
A láthatatlan színház színészei a „Révészek”, ők vezetik és segítik át a „Vándorokat” saját történeteiken keresztül. Az előadás egy jól végiggondolt koncepció alapján, előre megírt forgatókönyv szerint történik. A most megtanult tematika fókusza az Életút volt.
Miután a vándor előzetes időpontegyeztetést követően megérkezik a helyszínre, néhány perces várakozással és egy segítő „révésszel” ráhangolódik az előadásra. Ezután szólítják, és az elő-színpadon bekötik a szemét, majd elkezdődik a vándorút. A történet dramatizálásának helyszínei a stációk, amelyeken a bekötött szemű vándort a révészek segítik, mozgatják, vagy beszélnek hozzá a darab mondanivalója szerint. A vezetett és segített „nézők” saját lelkük és képzeletük által emelt díszletek között járják végig az előadás dramatikus útját, miközben a továbbra is zavartalanul működő érzékszerveiken keresztül dramatizálják a történetet.
Az előadás után a csendteremben lehetőség van a meghitt hangulat lecsengetésére, további megélésére, a gondolatok, érzések leírására, rajzolásra, festésre, alkotásra, a Jelenlét-szobában pedig az élmények személyes megosztására is van mód, ahol a társulat egyik tapasztalt révésze segíti ezt.
Egy olyan élményt kaphat így a vándor, amely a hagyományos színházi élményminőségtől eltér, és messze túlnő a passzív és szemlélő néző átélési lehetőségein. Saját láthatatlan ösvényén indulhat el, és olyasmiről szerezhet megelevenítő tapasztalást, amely bár láthatatlan, de mindennél közelebb viheti őt valódi önmagához.
Az előadás célja, hogy egy olyan benyomást keltsen a befogadóban, amely bizonyos élménytartalmakat el tud indítani, meg tud mozgatni benne, ennek mentén a láthatatlan színház egy lelki zarándoklattá alakulhat át… Ez a meghatározás irányt ad a műfajnak, befelé és felfelé vezető irányt. Felmutatja, hogy lelki természetű élményről van szó, érzésekről, amelyek e zarándoklat és utazás során megjelennek, és összekapcsolódnak a vándor személyes életének emlékeivel, érzéseivel, gondolataival.
A betanított diákokból megalakult az iskola Láthatatlan Megálló nevű társulata, mely célul tűzte ki, hogy hasonló élményekhez juttassa az előadásokon megjelenő Vándorokat.